Ó-Európa rituális anyanyelve
Öné lett az MTA első ízben átadott bölcsészet- és társadalomtudományi Իü-díja. Meglepte az elismerés?
Persze. Az elmúlt két évben három pályázatom bukott el, egyet pedig formai okból nem sikerült beadnom. Szinte fölhagytam minden reménnyel. Ezután egymást követte az újabb nyertes pályázatról és a díjról szóló értesítés. Nem tudom, mi vezethette a bizottságot, de szeretném remélni, hogy a szakmai teljesítményen túl – amely nyilvánvalóan legalább ilyen szintű számos más kutatócsoportban – az is, hogy pénz hiányában sem hagytuk abba a munkát.
További két szempont lehetett az önzetlenség és az utánpótlásnevelés. Nagyon nem őrizzük féltékenyen sem a drágán beszerzett anyagokat, sem az általunk előállított információkat. Mindez szabad préda, ami talán szokatlan a versengő kutatók világában. Természetesen van ebben némi kompetitív altruizmus, ahogy az antropológusok nevezik.
Egy magyar kutatócsoport úgy tud igazán kilépni az elszigeteltségből, ha hasznos dolgokat kínál,
lehetőleg könnyen elérhetően és ingyen. Mi ezt tesszük, és ez meg is hozza a széleskörű nemzetközi ismertséget, kapcsolatrendszert. Ami pedig az utánpótlásnevelést illeti, az elmúlt évtizedben mintegy negyven fiatal szerzett tapasztalatot a kutatócsoportban. Ezt az elvégzendő munka nagysága is indokolta, de az is, hogy a mai viszonyok között nincs hatékonyabb módja az oktatásnak, mint a diákok bevonása a felelősségteljes munkába. A társtudományok látókörébe is a különböző területekről érkező munkatársak révén kerülünk a leghatékonyabban.
Miért fontos ma a középkori liturgiát kutatni?
Két tényezőt emelnék ki. Az egyik az európai önazonosság kérdése. Miközben nagy tisztelettel tanulmányozzuk az ősi vagy távoli kultúrákat, gyakran nem tudjuk szeretni azt, ami a miénk. Természetesen megőrizzük, restauráljuk, katalogizáljuk: de mindez inkább csak följogosít a felejtésre, emlékezet-temetőt épít, ha nem találunk a saját múltunkkal élő, személyes kapcsolatot.
A másik a rítus fölfedezése. Miközben a rítus sokáig egyet jelentett a primitív tartalmatlansággal, a nem-személyessel, a nem-lényegivel, jó ideje egyre népszerűbb. A humántudományoknak is számos irányzata igazolta a rítus, vagy tágabb értelemben a szimbolikus cselekvésmódok fontosságát, sőt nélkülözhetetlenségét. Ez a fordulat egyrészt az ősi vagy egzotikus kultúrák gazdag rituális életének értékelésében, másrészt a modern világ nem célközpontú, ismétlődő, közösségi gyakorlatainak elismerésében, sőt pszeudo-rítusok kialakításában mutatkozik meg.
Gondoljunk csak olyan ismerős fogalmakra, mint a cégek és termékek átgondolt arculatépítése,
a csoportdinamika és identitásformálás a sportban, a sajtóban, a közéletben vagy a szociális médiában, a filmek és sorozatok által kínált mintegy mitikus szereplehetőségek és nagy elbeszélések. Mindezek egy mélyen rejtőző emberi hajlam utat kereső, de töredezett, összehangolatlan megnyilvánulásai. Ehhez képest elmaradásban vagyunk, ami szervesen saját rituális örökségünket illeti.
Mit üzenhet a mai ember számára egy többszáz éves rítus megismerése?
Európaiság és rítus a latin kereszténység középkori liturgiájában találkozik. Ez Európa rituális anyanyelve, amelyet a késő ókor alapozott meg, a középkor dolgozott ki, és teljesen nem szűnt meg működni és hatni azóta sem.
Más kultúrákról, például az ókori görögökről vagy egyiptomiakról szólva abszurdnak is tűnnék a vallási-mitológiai-rituális hagyomány elválasztása a kultúrától.
Xenophanés sem függetleníthette magát Homérostól, bármit is gondolt a mítoszokról és a politeizmusról.
Rengeteg múltbéli körülmény van, amelytől függünk, akár szeretjük, akár nem. Nincs tiszta múlt vagy tiszta jelen. A kultúra mindig olyan, mint az előadóművészet: mások által létrehozott dolgok alkotó újraélése; új jelentések tulajdonítása olyan tárgyaknak, szövegeknek, gesztusoknak, amelyeket készen kaptunk, de nélkülünk nem maradhatnak fönn, sőt minden újracselekvéssel hozzájuk teszünk valamit.
2003 óta kutatja a liturgiát, 2013-ban alakított kutatócsoportot, a téma óriási, a forrásanyag javarészt feldolgozatlan.
A téma tényleg óriási, de nagyképűség lenne azt mondani, hogy földolgozatlan. Régóta, számos tudományterületen, hatalmas munkát végeztek már el mások. Ami nálam újdonság, az a teljesség igénye és a teljességet megközelíthetővé tevő módszertani fölismerések. A vízióm az, hogy a liturgiát ne részterületenként, hanem egészként vizsgáljam. De nyilvánvalóan nem értek mindenhez, amit ez a célkitűzés megkövetel: szöveghez, zenéhez, tárgyakhoz, épületekhez, történelemhez. Eredendően filológus vagyok, így a szövegekhez értek valamelyest, de szerencsémre a középkori liturgia elsődleges tanúi könyvek, és minden egyéb is valamiképpen kapcsolódik a szövegekhez.
A harmadik szempont, hogy különös jelentőséget tulajdonítok a változatoknak. A liturgiát nem végezte mindenki, mindig és mindenütt tökéletesen egyformán, de elég egyformán végezték ahhoz, hogy a változatok összetartozása nyilvánvaló legyen. Így mind az egyezés, mind a különbség beszédes. Az egyezés azért, mert rávilágít a rendszer ősi, szilárd, közmegegyezésszerű elemeire. A különbség azért, mert intézményhez, helyhez, korhoz kötődik, azt utólag azonosíthatóvá teszi, a kortársakban pedig szoros kötődést alakított ki a közös örökség éppen általuk képviselt formája iránt.
Hogy áll? Mire kapott eddig választ?
Ez a kutatás annyira átfogó, hogy voltaképpen nehéz is a szokásos értelemben vett eredményekről beszélni. Inkább
olyan ez, mint a periódusos rendszer vagy az élőlények rendszertanának fölfedezése.
Azt a keretet alakítja ki, amelyhez képest egy-egy forrás, egy-egy rítus vagy egy-egy intézmény hatékonyan, helyesen elemezhető, értelmezhető. A mi adatbázisunknak szinte minden lekérdezéséből tanulmányokat, minden menüpontjából doktori disszertációkat lehetne írni. Ez részben meg is történik: doktoranduszaim közt volt olyan, aki a Pray-kódexszel foglalkozott, mások a keresztelést, a bűnbánattartást, a királykoronázást, a miseordót vagy az agrárrítusokat választották témául.
De nem akarjuk kisajátítani a lehetőséget, és valóban, egyre többen ismerik föl a megközelítés és az eszközök hasznosságát a kutatócsoporton kívül is. Bárhová nyúlunk, azok az esettanulmányok, amelyek e koncepció jegyében és az általunk fölhalmozott tudás összefüggésében készülnek, új távlatot nyitnak az adott téma kutatásában.
És hogy ne kerüljem meg a kérdést, eddig a miseliturgia anyagáról sikerült teljes képet kialakítanunk. Fő eredménye a tájakra és korszakokra jellemző tendenciák fölmérése. Az alapvonalakat az Usuarium-adatbázishoz kapcsolódó kézikönyvben fejtettem ki, de éppen most dolgozunk egy, az összképet strukturáltan, letisztázva bemutató Missale synopticum-on: egy olyan, kézikönyvszerű misekönyv-kiadáson, amely együtt láttatja 250 hagyomány azonosságait és eltéréseit.
Mit jelent pontosan a most induló, második Իü-pályázatának címe: „Az egyházi év és az emberi élet csúcspontjai”?
Egy rítus vagy attól vésődik mélyen belénk, hogy rendszeresen végezzük, vagy attól, hogy ritkán végezzük, de akkor igénybe vesz, mély érzéki, értelmi, érzelmi benyomást tesz ránk. A liturgia napi rutinja misékből és zsolozsmákból állt. Ezeknek a szöveg- és dallamanyaga hatalmas, de szerkezetük állandó, és a középkorban térben és társadalmilag is megmaradtak a templomok rekesztőkkel elválasztott, csak klerikusoknak hozzáférhető, belső tereiben.
Az egyházi év csúcspontjai a húsvéti és a karácsonyi ünnepkör különleges, emlékezetes rítusai. Ilyenekkel van tele mindenekelőtt a nagyhét, de például Gyertyaszentelő vagy hamvazószerda is. Ezeknek egyrészt sajátos a szerkezete: olyan dolgok történnek és hangoznak el csak az adott napra jellemző módon, amelyek máskor nem. Másrészt
e rítusok kilépnek a zárt klerikusi terekből, mintegy belakják a templomtér egészét,
sőt kimennek a világba. Gyakoriak bennük a tárgyszentelések és a vonulások (processziók), amelyek közvetlen kapcsolatot létesítenek a papság és a világiak között. Ezek tették érzékletessé a legszélesebb körben a keresztény üdvtörténet nagy elbeszéléseit az európai kulturális emlékezetben.
Sajátos csúcspontjai az évnek azok, amelyek nem annyira a nagy elbeszélésről, mint a természethez és a gazdálkodáshoz való viszonyról szólnak. Az agrártársadalomban minden betakarított terményt megáldottak, minden válsághelyzetet vagy kockázatot rítusokkal igyekeztek semlegesíteni. Ha talán ma sokan idegenszerűnek is érzik az ilyesmit, nagyon sokat elmondanak arról a fölfogásról és érzületről, amellyel a régi európai ember az időjáráshoz, a földhöz, állatokhoz, növényekhez viszonyult.
Sok kritika éri ma a keresztény hagyományt, amiért tisztán transzcendentalista: a szentet mindenestül odaátra helyezi, tárgyiasítja a világot, egyoldalúan emberközpontú. Szinte az animizmus reneszánszát éljük értelmiségi körökben, miközben a keresztény gyökerű nyugati kultúrát tesszük felelőssé a természet kizsákmányolásáért. Az agrárrítusok rámutatnak, hogy – ha szabad ilyet mondani – mennyiben animista a hagyományos kereszténység, azaz mennyiben tiszteli lelki valóságként a teremtett világot.
Ez nem is csekély bonyodalmat okoz, hiszen sokkal szélesebb az a kör, amely e fordulópontokon viselkedik vallásosan, mint az, amelyik rendszeresen. A jelenség létezik: kutatóként nekem nem föladatom megítélni, de mutatja, hogy mennyire nehéz rítusok nélkül átélni ezeket a csúcs- vagy fordulópontokat.
Hogyan függenek ezek össze?
Részben gyakorlatiasan: ugyanazok a szertartáskönyvek, a rituálék, vagy középkori nevükön agendák, manuálék tartalmazzák őket. Egyértelműen azért, mert ezek mozgékony szertartások, amelyek nem voltak elvégezhetők egy nagy és nehéz, az oltáron vagy felolvasóállványon elhelyezett könyvből. Könnyű, „mobil” hordozót igényeltek. Előző projektünk nagy és nehéz könyvekre, a misekönyvekre, misszálékra épült; most váltunk a kicsikre. Másrészt a fönt mondottak miatt. E rítusokat összeköti a viszonylagos ritkaság, az intenzitás és a mély emlékezeti lenyomat, a térbeli határok átlépése és a társadalom széles rétegeinek bevonása. A középkorban még rendkívül éles különbségek klerikus és laikus, nemes és paraszt, férfi és nő, felnőtt és gyermek közt itt átmenetileg föl lesznek függesztve. Éppen ezért talán ez a liturgiatörténet legkevésbé szakbarbár szelete. Könnyű belátni, hogy
itt olyasmit kutatunk, ami szinte minden bölcsész- és társadalomtudománnyal érintkezik.
Miért tartja fontosnak, hogy a liturgikus rítusokat ne csak vallási, hanem társadalomtörténeti szempontból is vizsgálják? Milyen kapcsolatokat lát a liturgia és más társadalmi, jogi vagy kulturális gyakorlatok között?
Egy liturgikus közegben, amilyen az európai középkor és a legtöbb erős közmegegyezésre épülő társadalom, ezek nem elválasztható szempontok.
De ugyanezek az aktusok néha a rituális kidolgozás vonzásába kerülnek: látványos mozdulatok, tárgyak, megragadó szövegek és énekek kapcsolódnak hozzájuk. A jogi aktus előadássá, társadalmi drámává fejlődik. Ez a tendencia általános, és nagyban hozzájárul, hogy egy érték vagy koncepció ábrázolása, bemutatása, színrevitele hatékonyan belevésse a kívánt jelentést a résztvevők tudatába. Nem elméletek, hanem cselekedetek hozzák létre, értelmezik, szilárdítják meg a társadalom, a jog, a kultúra alapvető elemeit. Különösen érvényes ez olyan korokra, amelyekben
az információközlésnek nem volt más módja: nyilvános események tették aktuálissá.
Ha pedig valaki manipulálni akarta a rendszert, a rítus eszközeivel tudott új jelentéseket mozgósítani és régieket háttérbe szorítani. Ez ma népszerű és termékeny témája a politikai vagy hatalmi rítusok kutatásának, de meg kell jegyeznem, hogy inkább a téma „eladását” célozza a nagyközönség felé. A középkorra sokkal jellemzőbb az állandóság, azaz a közmegegyezés fönntartása a rítusok által, semmint az átalakításukra való törekvés. De lassú attitűdváltásokat megfigyelhetünk, és ez néha kiemelkedően izgalmas.
Mindenesetre örökösei vagyunk ennek a hagyománynak. Csak távoli kultúrákkal összevetve látszik igazán, hogy mennyire meghatározza a keresztény rítus esztétikája, gesztusnyelve, időkezelése a modern euroatlanti kultúra viszonyulását szinte minden nyilvános, művészi, ünnepélyes, hatékonynak vagy értékesnek fölfogott cselekvéshez.
Miről beszélnek az alkalmi rítusok, mostani kutatásának tárgyai? Mit árul el a középkori emberről az, ahogyan keresztelést, házasságkötést vagy temetést ünnepelt?
Nem a középkori ember alkotta a saját rítusait. Legalapvetőbb elemeiket a késő ókorból örökölte. Az alkalmi rítusok váza már a VII. századi szakramentáriumokban, sőt néhány patrisztikus kori szövegben ott van. Amit tehát a múltból öröklött minták újraéléséről mondtam, az már a középkori emberre is érvényes volt. Nem alanya, hanem tárgya volt a saját rítusainak. Amikor megkeresztelték, házasodott, temetett vagy őt temették, akkor inkább cselekvőleg magáévá tette a jelentését annak a helyzetnek, amin ő éppen akkor keresztülment.
A kultúra elsajátításának pillanatai voltak ezek.
Az elhangzó szavak, az elvégzett gesztusok integrálták őt és a körülötte állókat abba az értelmezési hagyományba, amelyet örököltek és továbbvittek. Minden változás, akár az elméleti hangsúlyokban, akár a dramaturgiában, szinte önkéntelenül, lassan, az előzmények tiszteletben tartásával történt.
És hogyan szolgált a liturgia eszközként a közösségi konfliktusok kezelésére?
A válsághelyzeteket, konfliktusokat kezelni hivatott rítusokban ugyanez dinamikusan valósult meg. A dolgok kimondása, eljátszása, újraélése ma is meghatározó eleme a pszichoterápia eszköztárának. Egy problémát nem lehet megoldani pusztán azzal, hogy elméletileg reflektálunk rá. A premodern társadalomban fontos volt, és talán ma is fontos lenne, hogy a válsághelyzetekben kialakuló frusztráció ellenőrzött csatornát találjon magának, és hogy a konfliktusokat ne csak hatalmi szóval, hanem a vesztes fél végleges megalázása nélkül, az idő és a távolság gyógyító hatását kihasználva, azaz fenntartható módon oldják meg. A rítus természetesen nem csodaszer, és a középkorban sem működött mindig. De valószínűleg biztonságot jelentett, hogy mindenki egy értelmes és szerves rendszer részének tekinthette magát. A bűnös is a dráma szereplője volt, és egy jól körülhatárolt státus védelmét élvezte.
Középkori szövegeken dolgozik, modern módszerekkel. Egy évtizede épül a világszinten egyedülálló Usuarium adatbázis. Milyen felfedezésekhez vezeti az adatbázisok és kvantitatív módszerek alkalmazása?
Korábban beszéltem arról, hogy az én megközelítésem újdonsága a teljesség igénye. De a teljesség nem jelentheti többtízezer kézirat vagy nyomtatvány földolgozását. Három fölismerés segített őket kezelhetővé tenni. Az egyik, hogy végső soron
nem a könyvekre, hanem az egykori gyakorlatra vagyok kíváncsi:
a liturgiára mint tevékenységre, függetlenül attól, hogy egyetlen vagy száz könyv dokumentálja.
A másik, hogy a liturgia alanyának emberi közösségeket tekintek. Ezek a közösségek intézményeket alkottak, és általában szorosan kötődtek valamely templomhoz és annak hatóköréhez. Gyakorlatilag tehát földrajzi koordinátáknak feleltethetők meg, és minden változat, amely megkülönbözteti őket, térképre vetíthető. Ez gyakran liturgikus tájakat, térségeket jelöl ki.
A harmadik fölismerés, hogy van egy korszak, amelynek a forrásállománya kivételesen jól használható. Ez a korai nyomtatványkor, a Gutenbergtől Trientig, tehát nagyjából az 1470-es évektől az 1560-as évekig tartó időszak. Ekkor szinte minden, önmagát a liturgia törvényes alanyaként fölfogó intézmény (egyházmegye, monostor, szerzetesrend) reprezentatív nyomtatott könyvekben igyekezett megjelentetni teljes liturgiáját, vagyis misekönyvét, zsolozsmáskönyvét és rituáléját. A nyomtatványok mindegyikének földolgozásával legalább
erre az időszakra vonatkozóan teljes és arányos panorámakép készíthető.
A belőle kinyert jellegzetességeket már csak követni kell a múltba vagy a jövőbe, azaz megállapítani folytonos hagyományozásukat vagy annak hiányát.
Nálam tehát előbb voltak a kérdések és a megválaszolásukra esélyes ötletek, és csak ezután jött a technológia. Az a saját digitális gyűjteményemből indult. Többszáz liturgikus könyv interneten elérhető másolatát gyűjtöttem össze, ami természetszerűleg hozta az igényt, hogy ezeket biztonságosan tároljam és tartalmukat átlássam. Ez vezetett előbb ahhoz, hogy kitaláltam egy leírási és tartalomindexelési rendszert, amely tárgymutatóként szolgál a források tartalmához, majd kidolgoztam egy olyan rugalmas kódot, amelyben nem az én elvárásaim határozzák meg, hogy mit tudok digitálisan rögzíteni egy forrásból, hanem a források tartalma alakítja ki a jelölőnyelvet. Alapszabály, hogy ami ott van, azt kódolni is tudni kell. A lényeg, hogy
a humántudományokban szokatlan módon átléptünk a milliós adathalmazok területére,
és kifejlesztettük azt a szintaxist, amely ezt az adattömeget statisztikailag értelmezhetővé és térképen megjeleníthetővé teszi. A kulcsszavak tehát a nagy, arányos és így reprezentatív mintavétel, a következetes kódnyelv, és a statisztikai, illetve térképes értékelés. Az eredményt azután narratív módon kell kielemezni, de a gyakorlott szem bizonyos arányokban, földrajzi mintázatokban visszatérő képleteket fedez föl.
A jelenségek egy része korábban is ismert volt, de hiányzott a kontextus. Nem mindegy, hogy három lehetséges változat közül Európa intézményeinek hány százaléka követte melyiket, ezek hol helyezkedtek el, és vajon miért döntöttek valahol épp az adott változat mellett. Hogy csak egy példát említsek: e módszerrel elemeztem végig a Pray-kódexet bevezető XI. század végi traktátus, a Micrologus liturgikus javaslatait, fölmérve, hogy melyek találtak kedvező visszhangra magában a kódexben, melyek bizonyultak maradandónak Magyarországon, és Európa mely tájain döntöttek hasonlóan vagy épp ellentétesen. A Micrologus az úgynevezett gregorián pápaság liturgikus programja volt, így hatásának fölmérése fontos hozzájárulás a középkortörténészek régóta tartó vitájához arról, hogy miként viszonyult az Árpád-kori Magyarország a mozgalomhoz.
Eddig mire adott lehetőséget, és milyen új távlatokat nyit a mostani projekt?
Az új projekt előtt a legnagyobb kihívás, hogy
sokkal kevésbé egységes szerkezetű és szövegbázisú rítusokat kell kódolnunk,
amelyekben ráadásul a nem szöveges mozzanatok kiemelkedő szerepet játszanak. Az életciklus-rítusok ezen felül messze változékonyabbak térben és időben, mint bármi, amivel eddig foglalkoztunk. Bár számos kísérletünk és megoldási ötletünk van, élesben még csak néhányat próbáltunk ki. Ha viszont sikerül kidolgoznunk a leírónyelvet és létrehozni a hatékony lekérdezésekhez, megjelenítésekhez szükséges digitális eszközöket, az alkalmassá fogja tenni az Usuarium-ot minden szertartástípus kezelésére, sőt iránymutató lehet más összetett, de kódszerű cselekvéseket nagy mennyiségben földolgozni kívánó digitális bölcsészeti vállalkozásoknak is.
A 2025–26-os tanévet alkotószabadságon tölti, a Brill kiadónak ír összefoglaló monográfiát a középkori Magyarország liturgiájáról.
A könyv nem elsősorban új fölfedezésekről szól. Bizonyos szempontból egy évtizedek óta működő iskola, kutatási hagyomány összefoglalása a külföld felé. Magyarországon elsősorban a gregorián ének kutatása került a világ élvonalába a 70-es évektől kezdve, de ihletet és új irányt adott a liturgikus kultúrával érintkezésben lévő többi területnek is. Magam is ennek a hagyománynak vagyok örököse. Más szempontból mindig igyekeztem együtt tartani a „globális” és a „lokális” szempontot. Az egyik a nagy összefüggések kutatása. Ennek felel meg az Usuarium. Az előző pályázat végére a megközelítésről, módszerről, főbb tanulságokról.
Így most mintegy megírom az összefoglaló könyv esettanulmányaként a magyar liturgiáról szóló könyvet. Ez az előző könyv alkalmazása egy konkrét példára, és bizonyára előbb el fogják hinni nekem, amit itt írok. Bármely más országot, sőt katedrálist vagy monostort is választhattam volna, de szeretném szeretni azt, ami az enyém, és másokat is arra késztetni, hogy hasonló módszerrel és érdeklődéssel dolgozzák föl azt, ami az övék.
Látja-e már, mennyiben sajátos a közép-európai vagy magyarországi rítusok hagyománya Európán belül? És változtak-e jelentősen ezek a szertartások a történelem során, vagy inkább a folytonosság volt jellemző?
A magyar liturgia kivételesnek bizonyul annyiban, hogy egységes vonásai a királyság egész középkori törzsterületén, tehát nagyjából a Szent László koráig megszilárdult egyházszervezetre érvényesek. Ilyen kiterjedt, főbb vonásaiban egységes liturgia másutt nincs. A másik kivételes vonás, hogy e sajátosságok nagy része már a XI–XII. századi forrásokban föltűnik. Ugyanakkor – és ez az, aminek megállapításához az Usuarium-ra volt szükség – e vonások együttesen nem mutathatók ki sehol Magyarországon kívül.
Ugyanezek a vonások megmaradtak a XVI. század végéig. Volt változás, természetesen, de az összemagyar liturgia alapvonásait nem érintette. Az is nyilvánvaló, hogy Közép-Európa liturgiája összességében német eredetű, a keleti vagy germán tájba illeszkedik, és Lengyelországot leszámítva alkalmazkodott a gregorián pápaság elveihez. Ez azonban sem a kreativitás hiányát, se a távolabbi, nyugat-európai hatások elutasítását nem jelentette. Közép-Európa mint liturgikus térség értékelésében is inkább a rétegek elkülönítése az eredmény, nem az ide- vagy odatartozás kérdésének kategorikus megválaszolása. Nem titkolom, hogy van ennek az egésznek valami aktuális üzenete is. Egy – nekem nagyon vonzó és beszédes – példával mutatja meg, hogy
mit jelent Magyarország függése Európától, a Nyugattól vagy a latinságtól,
és mit jelent függetlensége, önállósága, kezdeményezőkészsége.
Hogyan tehetők közkinccsé ezek a kutatási eredmények – például oktatásban, egyházi gyakorlatban vagy a szélesebb közönség számára?
Ahogy említettem, maga a kutatócsoport oktatási intézmény is. Olyan, mint valami duális képzés: a diákok elkezdenek velem dolgozni, és azon veszik észre magukat, hogy megtanulnak latinul, megismerik a paleográfiát, kapcsolatba kerülnek a zenével, a ritualisztikával. Mivel nem egy helyről jönnek, a latinista megismeri a művészettörténész, a néprajzos a teológus szempontjait. Hivatalosan még el sem indult az új projekt, de egy doktorandusz kollégám máris képez egy lelkes önkéntesekből verbuválódott csoportot, amely a rituálék digitális földolgozását tanulja.
Az ELTE vallástudományi képzése szerencsére széles bemenettel indul, így minden szabadbölcsész szakos hallgató részt vesz egy-két bevezető előadásomon, ahol Ó-Európa és a rítus óhatatlanul szóba kerül. Úgy látom, hogy a legkülönbözőbb háttérből érkező diákok sokkal fogékonyabban távoznak ezekről a kurzusokról, mint ahogy odamentek. Ez még nem maga a kutatómunka, de annak legmaradandóbb hatása. Ezzel analóg a szélesebb közönségre gyakorolt hatás is.
Az egyházi gyakorlat kényesebb kérdés. Egyházi oldalról azért, mert a bizonytalanság, amely az Ó-Európához és a régi rítusokhoz való viszonyra jellemző, az Egyházban is megvan. A katolicizmus ma igyekszik globálisan megjelenni, és ezért mintegy tudatosan leválasztani magát az európai örökségről. Az egyházi közbeszédben szitokszó az úgynevezett kultúrkereszténység, de én úgy gondolom, hogy a kereszténység kulturális, azaz formai, esztétikai oldala nem valami alsóbbrendű dolog.
Enélkül a „lényeg” csak élettelen röntgenkép, amelyhez nehéz kötődni.
Kevéssé hiteles, ha az Egyház a keleti, azaz görög, szláv, kopt, szír, örmény közösségeket saját örökségük ápolására buzdítja, sőt bátorítja az inkulturációt, azaz hogy a frissen megtért nem európai népek őrizzék meg múltjuk értékes elemeit, ha a többségi katolicizmus szinte szégyelli mindazt, ami Rómához és az európaisághoz köti. Teljesen érthető volt ez a meghasonlás és elbizonytalanodás a II. világháború utáni nemzedékben, majd a gyarmatbirodalmak fölbomlásakor, és különösen amióta az Európán kívüli népek kezdik a kereszténység többségét kitenni. De minden hagyomány rétegekből áll össze, és ahogyan az európai hagyomány is beépítette a bibliai, majd a klasszikus görög-római réteget, úgy tekinthetjük a középkori réteget egy hasonló, nem föltétlenül utolsó rétegnek.
Világi oldalról azért kényes az ügy, mert oktatóként, tudósként bizonyos távolságot kell tartanunk a vallási intézményektől. A kereszténység máig létezik, a kutatott rítusoknak is vannak mai megfelelői, és világos, hogy a legtöbb ember, aki érdeklődik a keresztény múlt iránt, a keresztény jelentől sem idegen. Ez elővigyázatosságot és tapintatot kíván. Nem várhatjuk, hogy egy semleges állam többségükben nem vallásgyakorló polgárai finanszírozzanak egyházi célokat. Ugyanakkor a rítusok belső, gyakorlati megtapasztalása, sőt fölelevenítése tudományos szempontból is jelentős ismeretforrás.
Nélküle olyanok lennénk, mint a XIX. század ma lenézett karosszék-antropológusai.
Én sem titkolom, hogy gyakorlati könyvek kiadójaként, szervezőként és énekesként mintegy húsz éve támogatom és végzem a hagyományos római liturgiát és – amennyire a keretek megengedik – annak hazai, esztergomi változatát. Gyakorlati alkalmazásra készült, kétnyelvű és kottás kiadványaink is vannak forgalomban, és aki ellátogat Budapesten a Váci utcai Szent Mihály-templomba, az élőben találkozhat a régi liturgiával és annak középkori magyar énekhagyományával. De egyetemi vagy tudományos közegben ezt nem hirdetem. Aki nem néz utánam, nem is fog tudni róla. A kollégáktól, diákoktól sem várom vagy kérdezem, hogy mennyire elkötelezettek. Természetesen vannak, akik vallásos közegből indulnak, és vannak, akik nem. Így van ez a szakma külföldi műhelyeiben is. Az egyházi gyakorlat katalizátora, kísérleti terepe és haszonélvezője lehet a tudományos munkának, de kölcsönös érdekük, hogy ne keveredjenek össze.