„A lokalitás az emberi tapasztalat legkisebb, mégis legmélyebb szintje”
Hogyan került kapcsolatba a néprajzzal, és miért a lokalitás vált kutatásai középpontjává?
Hosszúra nyúlna e kérdéskör részletes bemutatása. A családi hátterem folytán a néprajzi, a történeti, sőt a lokális történeti néprajzi kutatások (falumonográfiák) létezéséről nagyjából óvodás korom óta van némi fogalmam.
Amikor éppen idén 30 éve beiratkoztam az ELTE történelem és néprajz szakjaira, már tudtam mi az a helytörténet,
és az egyetemen a lokális mélyfúrások módszertani jelentőségét is több oldalról megismerhettem.
Az 1990-es évek második felében – nemzedékem számos más tagjához hasonlóan – rám is nagy hatást gyakoroltak a társadalom- és kultúrtörténeti szemléletű, akkor új történetírói irányzatok. Biztos vagyok benne, hogy a nagy európai mentalitástörténeti és történeti antropológiai összegzések indítottak abba az irányba, hogy doktori munkámban az „egyház és népi kultúra” kora újkori kapcsolatrendszerének makroszintű áttekintésére vállalkozzam (az emberi élet fordulóihoz kötődő szokások és rítusok elemzésén keresztül). A lokalitás iránti érdeklődésemet azonban ezalatt sem veszítettem el. Doktoranduszként – a doktori témámtól független mellékszálként – egy hagyományos értelemben vett falumonográfiát írtam: az első önálló könyvem Tiszaalpárról jelent meg 2002-ben.
A lokalitásokat és a mikrotörténeti megközelítésbe vetett hitemet azokban az években sem veszítettem el, amikor kutatásaim és tanulmányaim többsége mezo- vagy makroszintű áttekintések formájában hasznosult. A zombori ördögűző ferences világképéről szóló monográfiám, amely magyarul 2016-ban, angolul 2020-ban látott napvilágot, e lokális és mikrotörténeti vonzódás igen erőteljes kifejeződése. Ezzel párhuzamosan a 2010-es évektől egyre világosabban megfogalmaztam a lokális közösségekben élő katolikus alsópapság és a protestáns lelkészi kar történeti néprajzi/folklorisztikai, történeti antropológiai és egyháztörténeti kutatásának igényét.
Az MTA Իü program támogatásával 2018–2023 között lezajlott első projektünk kitűzött célja az volt, hogy e társadalmi réteg lokális beágyazottságát, a helyi közösségekben betöltött szerepét, kultúraközvetítő és értelmiségi aspektusait vizsgálja a 18–20. századi Magyarországon és Erdélyben. A vizsgálati tapasztalataink vezettek át aztán a most (2025. októberében) induló újabb kutatáshoz, amelyben immár
nem egy társadalmi réteget, hanem magát a lokalitást és a mindennapi életet állítottuk középpontba.
Mit jelent pontosan a regionális horizontban végzett pontszerű mélyfúrás módszere, és miben különbözik a hagyományos néprajzi kutatásoktól?
A kutatás első évében meg kell találnunk azokat a történeti lokalitásokat, amelyek a mindennapi élet vizsgálhatósága szempontjából a legszélesebb forrásbázissal rendelkeznek. Ez alapvetően különbözik mind a helytörténeti, mind a néprajzi gyakorlattól, hiszen ott másfajta szempontok alapján szokás a vizsgálati településeket kiválasztani, sőt, lássuk be, a múltban gyakrabban inkább a település választotta ki a kutatót a feladatra (vö. önkormányzati megbízások, szülőfalu, lakóhely stb. szerinti kötődések alapján).
A néprajzi kutatásokban régi és jelentős hagyománya van a lokalitásokban elvégzett vizsgálatoknak, mi ezekhez képest ugyanakkor sokkal inkább történeti kutatást tervezünk. Projektünk preferált időhatára (1750–1950) következtében a tudományos megismerésünk nem „retrospektív” és nem is „jelenkutató” jellegű. Forrásainkat nem az „orális hagyomány”, hanem szinte teljes egészében az írott levéltári és kézirattári dokumentumok adják. A regionális horizontot a történeti néprajzi tájakat ismerő kutató sose engedheti el, hiszen akkor a kiválasztott lokalitások tágabb térbeli, társadalmi és kulturális kontextusa, kapcsolódásai nem lennének feltárhatók.
A helyi értelmiség (papok, tanítók, jegyzők) és a közösség hétköznapi tagjai eltérő szemszögből látták a világot. Milyen összefüggéseket lát a helyi hatalmi struktúrák és a mindennapi élet alakulása között?
ܳٲáunk lényegi kérdése lesz annak feltárása, hogy – az indiai antropológus, Arjun Appaduraj híres fogalmával élve – a lokalitás teremtésében milyen szerepet játszottak a 18–19–20. században a helyben élő értelmiségiek (a papok, tanítók, jegyzők mellett például az orvosok, tisztviselők, művészek stb.), valamint hogyan helyezkedtek el a változó hatalmi struktúrák kontextusában. Ha például a hódoltság után a 18. században létrejött új települések sokaságára gondolunk, amelyek lakossága spontán vagy szervezett migráció útján, ahogy mondani szokás, a szélrózsa minden irányából érkezett választott lakóhelyére, akkor az eddigi ismereteinkhez képest mélyebb és strukturáltabb keretben kell vizsgálnunk e lokális társadalmi és kulturális formációk kialakulását.
Sokat segít a források értelmezésében, ha folyamatként látjuk a helyi kultúrák kialakulását,
az anyagi, gazdálkodási és társadalmi oldal mellett a szokás, vallás, hiedelem, erkölcs és kommunikáció lokális megszerveződését, rögzülését. Hiszünk benne, hogy ezáltal túllépünk a régi néprajzi paradigma kimerevített és uniformizált „népi kultúra”-fogalmán, az elit és népi kultúra dichotómiáján, és a lokalitás megszerveződésének történeti vizsgálatával valójában a helyi mindennapi élet alakzatait sikerül megközelítenünk.
Milyen levéltári vagy kézirattári forrásokat tart a legizgalmasabbnak vagy legmegbízhatóbbnak a munkájához? Hogyan juttatják el ezek a folklorisztikus tudásterület feltérképezéséhez?
A vizsgált korszak nagyrészében a történeti lokalitásokról csak az írástudó értelmiség jóvoltából rendelkezünk információkkal. Ez egy olyan adottság, amivel a hozzám hasonló történész-néprajzkutató már pályája elején meg kell, hogy barátkozzon. Az alsópapság-kutatásaink azért jelentettek áttörést, mert a helyben élő papok írásos hagyatékát nem csupán „tükörként” vagy „ajtóként” vizsgáltuk, amelyen keresztül megközelíthető az íráskészséggel nem rendelkező társadalmi rétegek kultúrája, hanem magát ezt a társadalmi réteget és forrásaikat is primer vizsgálati tárgyunknak tekintettük a fent említett lokális fordulat következtében.
Az egyháztörténészekhez képest is
jobban érdekelnek minket a lokális kontextusban értelmezhető egodokumentumok,
amelyek a történeti cselekvők, individuumok saját világképének lenyomatait tartalmazhatják. Mi ezek közé soroljuk a különböző okból felvett peres iratok tanúvallomásokat tartalmazó részét is. Magam a zombori ördögűző mentalitását a saját maga által írt, „félhivatalos” leveleiből igyekeztem rekonstruálni, amelyekben redundáns argumentációval bőséges információkat adott sajátos demonológiai nézeteiről, a transzcendens erővel történő gyógyításba vetett hitéről és a sikeresnek interpretált ördögűzései térítőerejéről. Amikor egy 18. századi horvát ferences szerzetes hosszú jegyzőkönyvekben dokumentálja a megszállott zombori asszonyok és férfiak testét uraló démonok szavait, tetteit, furfangját és erőszakosságát, akkor kétségtelenül közel kerülünk a letűnt évszázadok folklorisztikus képzeteihez.
Találkozott-e olyasmivel az eddigi munka során, ami különösen nagy élményt adott, esetleg alapvetően átalakította a gondolkodását a népi kultúráról?
A lokalitásokban a „népi” és az „elit” kultúra fogalmai értelmezhetetlenek.
A lokális társadalom és kultúra létrejötte minden helyben élő társadalmi réteg, valamint a környező hatalmi kontextusok egymásra hatásának eredménye, amelynek ráadásul nincs kimerevíthető pillanatképe, csupán egy örökké változó, folyamatszerű, szabálytalan körvonalú entitásként ragadható meg. Remélhetőleg az ötéves kutatásunk végére cizelláltabban látni fogjuk ezeket a folyamatokat, struktúrákat és kölcsönhatásokat. Saját korábbi kutatásaimban, amelyek többségében a feudalizmus/rendiség utolsó évszázadára (a 18. század közepétől a 19. század közepéig) fókuszáltak, nem annyira a „vegytiszta” népi kultúra nyomait, hanem sokkal inkább többek között a normák és normaszegések, a vallási praxis, az emberi érzelmek, gesztusok és attitűdök lokális lenyomatait találtam meg.
Tapasztalatai szerint hogyan alakult át a lokális identitás a globalizáció és az online világ hatására?
Ez egy nagyon nagy téma, amellyel társadalomtudósok (antropológusok, szociológusok, kultúrakutatók) sokasága foglalkozik. Kutatócsoportom hangsúlyosan történeti kutatásai e folyamatokig nem érnek el, ugyanakkor viszont az uniformizáció lokalitás-ellenes megnyilvánulásainak korábbi szintjeit (pl. a nemzetállamok szintjét) szükségszerűen érintik.
Azt számos kutató leírta már, hogy lokalitás belső szerveződése a kihívásokat jelentő egyéb (pl. regionális, nemzeti, globális) szintekkel nem összeegyeztethetetlen, sőt, csakis azokkal együtt értelmezhető. Ami a nem kutatói, hanem a magánemberi tapasztalataimat illeti, mivel magam is egy Pest megyei faluban élek immár két évtizede, világosan látszik, hogy
a közösségszerveződés terei lokálisan is online platformokkal színeződnek.
A jelenre irányuló lokalitás-vizsgálatok ebből következően már csak az ún. többszinterű etnográfia módszerével végezhetők el sikeresen.
Mit tart a legnagyobb kihívásnak a mai fiatal kutatók számára ezen a területen?
Ha manapság valaki akár történetileg, akár jelenkutatás keretében a mindennapi élet lokálisan megszerveződő alakzataival foglalkozik, mindenképpen a jelenségek bonyolult halmazával, „sűrű” és nehezen átlátható hálójával találja magát szembe. Nagy türelemmel, alázattal, változatos analitikus technikákkal tudunk csak a mikroszint megértéséig eljutni, amelyekből ráadásul a legtöbb esetben (még) nem „modellek” és „törvényszerűségek” mutathatók ki, hanem „csupán” a szaporodó és egymásra reflektáló esettanulmányok jelzik világító pontokként a vizsgált alakzatok sokszínű mintázatát. Tudományos ízlés kérdése, de magam hiszek ez utóbbiak létjogosultságában és belátható időn belüli hasznosulásában.